Szárnyati Géza - derűs tisztelgés Weöres Sándor 100. születésnapján
- Kategória: Kultúra
- Találatok: 4423
Weöres Sándor verseivel hatéves koromban találkoztam először. Szüleimtől talán karácsonyra vagy születésnapomra kaptam meg a Bóbitát, annyi azonban bizonyos, hogy akkorra már tudtam olvasni. Azonnal lenyűgözött csengő-bongó rímeivel, sajátos zeneiségével, különleges képi világával. Később is szívesen vettem kézbe, majd „némileg” felnőve, műelemző stúdiumaimnak lett évtizedeken keresztül repertoárdarabja A tündér, a Galagonya, az Altató meg a Száncsengő. Sok-sok különleges, kacagtató élmény fűződik mindegyikhez – ezek közül idézek most kettőt.
Weörest éppen 75. születésnapján köszöntötték a Rádióban, késő este, amolyan baglyoknak való időben. Két beszélgetőtársa méltatta igen magas szakmai felkészültséggel, nagy átéléssel Sándor bátyánk életművét, ki-kikötve egy-egy jelentősebbnek ítélt versénél. Éppen a Galagonyát boncolgatták, sajátos rím- és ritmustechnikájával, különleges költői képeivel. Bemutatták kristálytiszta szerkezetét, hogy milyen asszociatív íve van, meg hogy éppen az aranymetszés-ponton kulminál, számszerűen a tizenhat sorból a tizenegyedikben nyugszik meg a ritmus, ott ugyanis az összes szótag hosszú, amivel ráirányítja figyelmünket a lényegre… No ekkor szólt közbe az ünnepelt: Ugyan kérem, én ezt egy közönséges bakanótára írtam. S mindjárt el is énekelte (közismert kappanhangján) az Országúton hosszú a jegenyesor, hosszú a jegenyesor hazáig… dallamára. És még vagy hatot – tette hozzá. Kodály biciniumaira is elkövetett jó pár opust, mint mondta, különösen a Hej, Vargáné káposztát főz…dallamát kedvelte (erre született pl. az Aranyágon ül a sármány vagy a Ha vihar jő a magasból). A magas esztétikának eztán végképp befellegzett.
S hogy félszáz év elteltével is ugyanúgy szeretik a gyermekek verseit, mint mi annak idején, arra számos óvodai-iskolai ünnepség a példa, vagy elegendő csak átfutni a szavalóversenyek nevezési listáját - feltűnően „Weöres-színezetűek”.
Pár éve egy alsó tagozatos óralátogatáson voltam, zárótanításon, hivatalból. Éppen A tündér-t vették (majd’ mindenki csak Bóbitának mondja, ugyanúgy, mint Petőfi „Talpra, magyar”-ját, holott nem ez a címük!). A gyerekek nagyon szerették, szinte elvarázsolta őket, jobbnál-jobb megjegyzéseket fűztek a költeményhez, a kistanítónéni pedig – figyelembe véve a gyermekek életkori sajátosságait – mélyebb rétegekig is lemerészkedett, népmeséink égigérő fáját megidézve, egészen az ősköltészeti gyökerekig. Igazán élményszerű órának lehettünk részesei! Már minden lehetséges szempontból feldolgozták, közösen és egyénileg is elmondták, szépen ritmizálva. Végezetül megkérdezte a tanítónéni, hogy van-e valami, ami nem világos még számukra, amit nem értenek. Csak egy kislány jelentkezett, de úgy, hogy majd’ kiesett a padból. Minden tetszik neki, mondta, mindent ért, a verset is kívülről fújja, de azt árulja el már végre a tanító néni, hogy ki is az a Szárnyati Géza!?
Ozsváth Sándor
művelődéstörténész
Megfejtés: „Bóbita, Bóbita játszik, / szárnyat igéz a malacra, / ráül, ígér neki csókot, / Röpteti és kikacagja”
