Bizonyára vannak népek, amelyek piros betűvel írják be naptárukba e dátumot: augusztus 29. A szlovákoknál például ez a nap nagy ünnep, az 1944-es nemzeti felkelés ünnepe. Amúgy semmi különös nem történt, mely megrengette volna a világot. Néhány kivégzést (pl. az utolsó inka uralkodóét 1533-ban) meg békekötést tart számon a história (1842-ben Nankingban ekkor ért véget a hírhedt ópiumháború); születtek és meghaltak híres emberek, kineveztek vagy leváltottak valakit; a szovjetek első atombombájukat e napon robbantották fel 1949-ben, de ekkor volt a Beatles utolsó nyilvános koncertje is (1966), nemrégiben (2005) pedig hatalmas cunami tört ki…

A magyarság történelmének azonban ez az egyik legsötétebb napja! Minden 1521. augusztus 29-vel kezdődött, mikor is - hatvanöt évvel Hunyadi fényes győzelme után - az oszmán haderőnek végre sikerült elfoglalni Nándorfehérvár várát. E nap innentől az igen ambiciózus, a franciákkal szövetséges (!), nyugati politikát folytató I. Szulejmán szerencsenapja lett, nemzetünk számára pedig a tragédiáké, a gyászé.

A keresztény kultúrkörben augusztus 29-e Keresztelő szent János fejevételének napja!  I. Szulejmán - aki jártas volt e tanokban is – ezt nagyon jól tudta! Mint ahogyan az is érdekes, hogy valamennyi magyarországi hadjáratát Szent György napján (vagy a tájékán) indította el az európai gyülekezőhelyről.

A szultán pontosan öt év múlva, 1526-ban aratott diadalt felettünk a mohácsi síkon, majd tizenöt évre rá ugyanerre a napra időzítve foglalta el csellel Buda várát. Kőszeget úgyszintén augusztus 29-én adta fel Jurisics Miklós (1532-ben), mivel a döntő ostrom előtt Szulejmán felajánlotta neki, hogyha e napon beleegyezik a vár békés feladásába, megkíméli Kőszeget. Úgy is történt, kitűzték a lófarkas lobogót, mire a török 11 órakor elvonult, s Jurisicsék a várban maradhattak!

A dátum erejében bízva Szulejmán halála után máskor is e napra időzítettek a törökök. 1602-ben például a 15 éves háború során Jemisdzsi Hasszán nagyvezír ugyancsak augusztus 29-én foglalta vissza a császáriaktól Székesfehérvárt. A hatodik s egyben az utolsó e napi kísérletük azonban már kudarccal végződött. 1686-ban a törökök sikertelenül próbáltak kitörni a Szent Liga által ostromolt Buda várából!

Újabb történelmi korszak s újabb gyalázat augusztus 29-én!  Az 1849. augusztus 20-i minisztertanács kifejezetten Ferenc József akaratából döntött a szigorú magyarországi megtorlás mellett. Haynau augusztus 26-án a császárhoz írt levelében kért szabad kezet ahhoz, hogy „gyökerestől kiirtsa a gaz mérges gyökereit”, azaz a törvény teljes szigorával sújthasson le a magyar szabadságharc politikai és katonai vezetőire. A trónbitorló Ferenc József augusztus 29-i utasításában hatalmazta fel a kíméletlen megtorlásra, egyúttal a halálos ítéletek addigi előzetes felterjesztésének kötelezettségét eltörölte, s a fővezérnek csak utólag kellett jelentést tenni a császárnak azokról a személyekről, akiken a halálbüntetést végrehajtották. Így, bár a kíméletlen megtorlás végrehajtója Haynau lett, annak tényleges elrendelője és jóváhagyója Ferenc József volt.

De meg kell emlékeznünk a későbbi, 20. századi nagy hódítókról is! Például: „1944. augusztus 29-én érték el a zászlóalj teljes arcvonalát a Gyimesi-szorosban támadó szovjet erők” – olvashatjuk a 32. Határvadász Zászlóalj történetéből. Az augusztus 23-i román köpönyegfordítás után, az Árpád-vonalat kikerülve könnyen megtehették. Ekkor léptek először hazánk földjére a „dicsőségesek”, hogy aztán majd fél évszázadig tapossák is „ideiglenesen”. Igaz, hogy már augusztus 26-án voltak az Uz völgyében komoly csatározások, de a nagy offenzíva 29-én kezdődött! (Zárójelben jegyzem meg, hogy bizonyára e hadi események miatt, ugyanezen a napon váltotta le Horthy Miklós Sztójay Döme miniszterelnököt és nevezte ki helyére Lakatos Géza vezérezredest).

Kisebb, hasonló ilyetén próbálkozás már előbb is volt! 1921. augusztus 1-én például a következő hirdetményt jelentette meg a Szövetséges Katonai Bizottság Nyugat-Magyarország városainak közterein (részlet): „Nyugat-magyarország felségjogát Magyarország az antantnak és az antant Ausztriának 1921. augusztus 29.-én 16 órakor adja át”.  Külső sugallatra jelölték ki e napot, amint az később kiderült, a súgók pontosan tudták, hogy mikor kell belénk döfni a kést, hogy az a legjobban fájjon.  De hogy nem sikerült az újabb „szeletelés”, az nagyrészt a Rongyos gárdának köszönhető!

Debrecen,2016. augusztus

Ozsváth Sándor
művelődéstörténész 

P.s.: Némi malíciával jegyzem meg, hogy I. Szulejmánnak sem sikerült/sikerülhetett minden augusztus 29-én! 1566-ban Szigetvár ostroma pontosan 10 nappal „futott túl” szerencsedátumán. Ráadásul meg sem érhette a diadalt, két nappal elébb, életének 72. évében, szeptember 6-án hunyt el, Szigetváron. O.S.

Minden évszaknak megvan a maga számomra kedves illata. Szeretem az őszi avar, a csillagfényes, fagyos téli éjszaka és az esőáztatta föld tavaszillatát. A nyárhoz két illatélmény is fűződik - mindkettő még gyermekkori, szünidei.

Hatéves koromtól érettségiig nyaranta legalább egy hónapot, olykor kettőt is a gránicon túli Szatmárban töltöttem apai-anyai nagyszülőknél vakációzva. Mivel már hétéves koromban jól tudtam olvasni, kedves estvéli elfoglaltságommá lett apai nagyszüleim szerény házi könyvtárának böngészgetése. Tizennégy éves koromra aztán végigolvastam az összes fellelhető Tamási-, Nyírő- meg Wass Albert-kötetet.  Nekem életre szóló élményt jelentettek s jelentenek ma is. Ha semmi más érdemük nem volna nevezetteknek csak az, hogy nemzedékekkel szerettették meg az olvasást, már ezért is méltányolandó munkásságuk.
De kezdet kezdetétől fogva tart a könyvek illata is, s tán ezért van, hogy ha kézbe veszek egy új kötetet, először beleszagolok.

A másik, még ennél is régibb s erősebb illatélmény a frissen sült kenyéré. Oly korban élhettem, amikor még három asszonynemzedék varázsolta asztalunkra a mindennapit.
Anyai dédnagyanyám hajnalban sütött. Hogy mikor dagasztotta s kelesztette, arra már nem emlékszem, de arra igen, hogy gyakran ébredtem friss kenyérillatra. Reggelire meg megkaptam a „galambot”, azt a kis vekni alakú, oldalt késsel ívesen behasított, egyik végén két kukoricaszemmel fejet formázó kenyérfélét, amit a maradékból, a vakaróból formázott Ágnes mama, s a tüzes kemencében valóban madárformát öltött.
Nagymamám már csak sátoros ünnepeken süthetett otthon. Az ő nemzedékének munkaerejével s idejével javarészt a kollektíva (Romániában így hívták a téeszt) rendelkezett, de még akkor is minden héten kétszer került friss kenyér asztalunkra. Otthon megdagasztotta, megkelesztette végül - vászonkendővel szépen leterítve - szakajtókosárba tette a sütnivalót, majd nagyobb unokáira bízta, akik aztán a megbeszélt időpontra kis kerekes kocsin elhúzták a pékségbe. Amíg kisültek a kenyerek a fiúk bandáztak, a lányok fogócskáztak, de jobbára csak  sutyorgással töltötték az időt. S milyen jó volt törni egy kicsit az illatos, még forró kenyérből, minden otthoni tilalom ellenére, utána meg inni egy jót az ártézi kút vizéből.

Még édesanyám is dagasztott kenyeret, s gyakran énekelt közben, zsoltárokat, dicséreteket meg leánykorának kedves dalait - ilyenkor talán túloldali szülőfalujára gondolt. A Hadd menjek, Istenem… volt a legkedvesebb számára, mert azt szinte mindig elővette.

Kemencénk ideát nem lévén, szívességből a szomszéd néni sütötte ki sajátjával együtt a mi kenyerünket is. Emellett különleges béleseket készített, hol káposztával, hol meg édes tengeri kásával töltötteket, melyek ízére s illatára mindmáig emlékszem.
Ha megcsapja orromat ez a mással össze nem téveszthető, friss kenyérillat megállok ma is, s ilyenkor, legalább egy percre, emlékezetem vetítővásznán újra megjelenik gyermekkorom rég elsüllyedt világa.

Hallom, olvasom, hogy augusztus huszadikára - nagyszerű közadakozásból - újra elkészült a Magyarok Kenyere, s nagyobb is, mint a tavalyi. Kívánom, hogy jusson belőle mindenkinek, határainkon innen és túl - legalább egy madárkányi!

Debrecen, 2016. Augusztus

Ozsváth Sándor
művelődés történész
Napsugár csapat

Amikor tavaly év végén elterveztem, hogy idén melyik hónapban miről fogok írni ezeken a lapokon, még nem tudtam, milyen óriási szemléletváltáson fogok átmenni idén augusztusig. Akkor arra gondoltam, hogy jön augusztus 20., amely egyebek mellett István király és az államalapítás ünnepe, és ez jó alkalom felidézni néhány nyelvemléket az Árpád-korból, a korai századokból. (Tihanyi alapítólevél, Halotti beszéd, Ómagyar Mária-siralom, stb.). De most 2016. augusztusát írjuk, és bennem 180 fokot fordult a világ.

Gyerekkoromban, amikor nagymamáék pestújhelyi kertecskéjében „ásatásokat végeztem”, lenyűgözött a fellelt üvegcserepek, csontok, fémdarabkák érintése, mintha misztikus kapcsolatba léptem volna eredeti tulajdonosukkal. Sokáig régész akartam lenni. De nem az lettem, hanem magyar szakot végeztem az ELTE-n. Azért annyiban hű maradtam magamhoz, hogy az etimológia volt a kedvenc területem, ami tulajdonképpen régészet, csak az alapanyaga nem valamely tárgy, hanem a nyelv maga, a leletek általában írásos nyelvemlékek.

Az egyetemi magyarnyelv-oktatás sarkköve, megkérdőjelezhetetlen kiindulópontja volt (és ma is az!), hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsalád tagja. Ha egy magyar embert megállítasz az utcán azzal a kérdéssel, hogy szerinte kik a legközelebbi rokonaink, kapásból vágja rá, hogy a finnek. Én is szánakozó elnézéssel hallgattam a hun, szkíta, sumér stb. rokonsággal kapcsolatos délibábosnak nevezett elképzeléseket.

Először akkor ingott meg a saját tudásomba (hitembe) vetett biztonságérzetem, amikor Ozsváth Sándor, kedves kollégám, barátom, egy szép napon kölcsön adott nekem egy könyvet. Az olasz Angela Marcantonio nyelvész professzor írta az uráli nyelvcsaládról, amelybe az állítólagos finnugor is beletartozik. A szerző magasan képzett szakember, egyetemi tanár, akinek ez a szakterülete, és kitűnően ismeri a finn és a magyar nyelvet is. Könyve tárgyilagos, tudományos szemléletű és igényű, nem vádolható dilettantizmussal, nem lehet lekezelni. És én azt olvastam ki belőle, hogy a nyelvrokonság dogmája igazolhatatlan. Nem igaz. És én hiszek neki. Már neki hiszek. Azóta már sok más írással is találkoztam, amelyek a magyar nyelv gyökrendszeréről, kivételes képszerűségéről, a belekódolt őstudásról szólnak…

Még az elején járok az új útnak. De mardos a keserűség, hogy visszaéltek a bizalmammal! Egyetemi diploma van a zsebemben, amely arra jogosít, sőt kötelez, hogy hazugságot tanítsak. És ez elképesztő és magyarázatra szorul. Miért? Kik? És hogyan?

Augusztus 20. István király és az államalapítás nagy ünnepe. Akár odáig is visszanézhetnénk, mert nagyon mélyre hatolnak ennek a különös szövedéknek a gyökerei. De most csak kétszázhúsz évet lépjünk vissza a történelemben, II. József császárig, aki azt mondotta volt a magyarokkal kapcsolatos stratégiájáról: „Először szolgává, majd németekké teszem őket”. Ezen az úton az egyik jelentős lépés volt finnugor rokonságunk „felfedezése”.

Hogy történt mindez? Úgy, hogy a 19. században nem magyar anyanyelvű tudósok munkálkodtak buzgón nyelvtanunk mai rendszerének megalkotásán. Ez ma már hihetetlen, de tény. Megérdemlik, hogy név szerint megemlékezzünk róluk.

A ma Hunfalvy Pálként tisztelt nagy tudományszervező Paul Hunsdorferként látta meg a napvilágot, egy szepességi (Észak-Magyarország) német családban. A Magyar Tudományos Akadémia 1841-ben felvette tagjai közé, és ekkor magyarosította nevét. 1851-ben már az Akadémia fő-könyvtárosa volt. Innen, a háttérből irányította a korabeli magyar tudományos elitet több mint negyven éven át, gyaníthatóan osztrák érdekek szolgálatában, sőt, sokak szerint az osztrák titkosszolgálat katonájaként. Nos, az Akadémia szellemi vezéreként ő alkotta meg a finn-magyar rokonság dogmáját, mégpedig hatalmi szóval, amivel szembeszállni felért egy szakmai öngyilkossággal. Megmagyarázhatatlan, hogy a mai napig Hunfalvy megállapításai számítanak tudományos álláspontnak a magyar nyelvvel kapcsolatban! Holott az egész egy asszimilációs kísérlet volt az éppen ébredező tudomány eszközeinek segítségével. És ezt ma már látni (miként születése pillanatában is látni lehetett)!

A másik kiemelkedő hőse ennek a történetnek Budenz József (Josef Budenz), aki nemcsak német származású volt, hanem ott is született, Németországban. Egyetemi tanulmányai során kíváncsiságból kezdett érdeklődni a magyar nyelv iránt. Hunfalvy hívta meg Magyarországra1858-ban, és ekkor, 22 évesen tanult meg magyarul. Hunfalvy közbenjárására 1861-ben a Magyar Tudományos Akadémia segéd könyvtárosa lett, és egyúttal az Akadémia levelező tagja is. Hunfalvy megbízására ő vezette le nyelvünket a finnből, ő „bizonyította be” rokonságunkat a finnugor nyelvekkel.

Mindennek 150 éve is már, mennyi víz lefolyt a Dunán, hány háború, világégés pusztított a földön azóta! De a mi szépséges, rejtelmes nyelvünk hivatalos megítélése azóta is sziklaszilárd. Kíváncsian várom, mikor jön el az idő, hogy ezek a hivatalos álláspontok is nyelvemlékek lesznek csupán!

Szeretettel:

Acél Anna
Napsugár Csapat
Pilisszentiván
2016 augusztus 15.